Dreams 31. fejezet

Boginak, aki nagyon várta már, hogy kikerülhessen a folytatás. ^^

31. fejezet

Bekötözött rab

Soha nem tudhatjuk igazán, hogy mikor érkezünk el a szakadék széléhez. Csak egy helyben állunk, mintha biztonságban lennénk. Pedig nem. Egy helyben vagy a legsebezhetőbb! Ott lőhetnek le, ott megy ki a föld a lábad alól, ott veszítesz el mindent. És ez csak azért, mert egy helyben állsz. Inkább futnál. Futnál, egészen az út végéig. Egyszer se állj meg, egyszer se nézz vissza. Mert ha visszanézel, elkapnak. Lelőhetnek, megsebezhetnek és te már csak a vérben hajthatod le a fejedet. Mert már régen fejbe lőttek, megkéseltek. Te már csak elveszíted egyre jobban a véredet. De időben ott terem a segítség. Vagy már elkésnek és te addigra meghaltál.

- Vanília! - rúgták be a srácok az ajtót. Sötét volt, már régen este volt. Az eső csak nem állt el, de visszavett tombolásából és már csak csöpögött.

A ház nagy volt. Túl nagy. De egy testet pillantottunk meg máris a bejáratban. Kisebb vértócsában feküdt.

- Vanília! - ijedtem meg. Remegtek a végtagjaim, de visszatartva magamat az ájulástól, barátnőm mellé térdeltem. - Mi történt? - kérdeztem és megfogtam a kezét. Hideg volt. Már biztos, hogy napokig feküdhetett itt.

Nem szólalt meg, már a szemeit sem nyitotta ki.

- Kelj fel! Vanília, kelj fel! - roppantam össze. Roku már a mentőket tárcsázta, Kei és Nobu szétnézett a házban.

- Vanília, mi vagyunk azok, Mio és Shun. Hallasz? - térdelt le mellém, hívogatva Vaníliát. Nem adott életjelet. - Napok telhettek el, míg itt nem hagyták - fogta és ráterítette a pulcsiját. Shun gondoskodott róla. Simogatta Vanília kihűlt arcát, testvéri szeretettel nézett rá.

Nemsokkal a mentők kiértek. Felrakták Vaníliát a hordágyra.

- Egy valaki szeretne vele jönni? - kérdezte meg az egyik mentős. A fiuk nagyot löktek rajtam. Meglepetten néztem rájuk.

- Most rád van szüksége - nézett rám Shun, aki ennél többet nem tehetett. Már minden rajtam és Vanílián állt.

Bementünk a kórházba, ahol engem a váróba küldtek, mert lehet, hogy a barátnőmnek össze kell varrniuk a sebét. Fájdalmasan és izgultam toporzékoltam, ülni sem bírtam, a folyosón jártam fel s alá. Már percek teltek el, hogy bevitték.

- Miyabi Mio, igazam van? - kérdezte meg az orvos, aki kijött a teremből.

- Doktor úr, hogy van a barátnőm? - kérdeztem meg, nagy szívdobbanással.

- Nos - nézte az orvosi papírjait -, szerencsére a barátnője kisebb sebbel megúszta. Időben odaértek, még szerencse, hogy nem lett komolyabb baja. Pár napja feküdhetett, le is van fogyva, kiszáradt. Még pár napig bent tartjuk. Beszeretne hozzá menni? - kérdése olyan csapásként ért, mintha engem is megszúrtak volna. Persze, hogy beszeretnék! Még mennyire hogy. De ha meglátna, beszélne velem? Hisz utoljára a dolgok rosszul alakultak. Vanília, én, egyetlen barátnőm.

Beléptem a terembe. Egyedül feküdt a második ágyban, senki más nem volt még ebben a kórteremben. Bambult maga elé, észre sem vette, hogy közben már mellette ülök egy széken. Csak kezemet vette észre, ahogy az övéire helyezem.

- Mio... - tekintete ijedt, kétségbeesett volt. Mintha bántani akartam volna. Pedig én nem ártom neki. Egyszerűen fél.

- Már minden rendben, az orvosok bekötötték a sebed.

- Kórházban vagyok? - kérdezte ezt olyan nyugodtan, mintha álmodna. Aprót bólintottam.

Egy ideig csendben ültünk csak. Az idő lassan telt, az eső az ablakon kopogtatott. Kint a folyosón betegek, nővérek és orvosok rohantak ide-oda, egy életen segíteni. Nem lennék orvos. Én nem tudnék az életekkel bánni. Én csak halált tudnék okozni azoknak, akik még élni szeretnének. Ha egyszer megszakad egy élet, akkor mindennek vége. Mintha eltűnne a boldog napokból. Megszűnne a társadalom részese lenni. Nem tartozna már senkihez. Akikhez tartozna, az a családja lenne. De ők, és mindenki más, aki ismerte, barátja volt, azok mind-mind siratják. Ilyen, ha az ember meghal és ez marad a halála után.

- Sajnálom, amiért úgy beszéltem veled - szólalt meg hosszú csend után. Rászegeztem tekintetem. Vanília arca sápadt volt, a szemei karikásak. Még soha nem láttam ilyennek. Még kialvatlan sem volt soha.

Figyelmesen hallgattam, amiket ezek után mondott.

- Valójában nincsen senkim. Egy árvaházból származom, ahonnan örökbe fogattak. Egy régi gyárépületben találtak meg az árvaházbeliek, akik szörnyülködve vették észre, milyen sovány vagyok. Nem tudtam ki vagyok, nem emlékeztem semmire. De azt tudtam, hogy valakik összevertek. Sebek éktelenkedtek a testem részein, még a mai napig is megvannak a hegek. Ha senki sem talált volna ott rám, én már nem itt lennék.

Sírni támadt volna kedvem. Fájtak a szavak, amiket Vanília mondott. Megszorította a kezemet. Folytatta.

- Ott nevelkedtem fel. Abban a házban. Eleinte félénk voltam, távolságtartó. Nem beszéltem senkivel. Mint egy eltörhető porcelán babának éreztem magam. Négy fal közé voltam bezárva. De mikor láttam az egyik gyermeket sírva fakadni, felálltam és megvigasztaltam. Nemsokkal mindenkin segítettem, mert mosolyogtam feléjük. Próbáltam csak a jót megláttatni mindenben és mindenkiben. Elérkezett a búcsú, mikor engem örökbe fogadtak. Ők voltak azok, akik most a tengerentúlon dolgoznak. Rám hagyták a házat, mondva hamarosan visszatértek. Értem dolgoznak annyit. Valójában magam sem tudom, de nem hiszem, hogy már valaha visszatérnek Japánba. Ha egyszer elmentek, akkor azok már nem térnek vissza.

Legurult egy könnycsepp az arcomon. Annyira fájt ezt tudni, fájt érezni, ahogy a szívemet megszorongatja valami belülről. A tüdőmet is keserű érzés kaparta.

- Igazából, rájöttem, hogy a valódi nevem Yui volt. Ők neveztek el Vaníliának, mivel nagyon szerettem azt a virágot és mert mindig mosolyogtam, még ha el is estem, felsértve a lábamat. Mindig sebesek voltak a térdeim - mosolyodott el halványan. Megszorítottam a kezét. Egymásba kapaszkodva ültünk a teremben. Csak a szippogásom volt a halk zörej, ami az emlékekbe torkollott.

- Akiről még Misa-chan beszélt, hogy én... valójában gyilkos vagyok.

Nagyot koppant a szívemben egy szikla, ami repedést hagyott maga után. Remegve néztem a törékeny lányra, akiben nem láttam meg magát a gyilkost. Ő egy mosolygós, vidám lány, aki mindig segített nekem, ha esett, ha fújt.

- Megöltem valakit, akiről nem is tudtam, hogy valaha ártott nekem. Valójában félnek tőlem az emberek, mivel fenyegetőztem is a lakókkal, hogy ilyet-olyat fogok művelni, ha nem adják meg a tartozásaikat. Egy napon, mikor még bennem élt a vadállat, a kihalt utcán, este egy kisfiú rohangált, eltévedve. Én jelentem meg. Azt hitte a nővére vagyok. Fegyvert szegeztem rá. Lehetett vagy 5-6 éves. Én... lelőttem őt. A fejébe céloztam a golyót, ami könnyen belefúródott. Vértócsa lett az utcán, ott hevert az út közepén. Én öltem meg, nem érezve semmilyen bűntudatot utána. Egyszerűen csak kiakartam, hogy hunyjon az élete. Én nem tehetek róla. Kérlek, Mio, értsed meg...

Nem érdekeltek a szavak, az események, vagy amiket mondott. Vaníliának rosszabb gyerekkora volt, mint bárkinek is! Magamhoz öleltem, könnyeim egyre záporoztak. Éreztetni akartam vele, hogy szeretem, én ott vagyok neki, még ezekért a tetteiért sem hagyom el. Ő az, aki megmutatta milyen szeretni, bármilyen nehéz volt a számára. Ezek után csak még jobban utáltam magamat, amiért Vaníliával úgy bántam, mintha neki nem fájna. Pedig mennyire, hogy neki is fájt, csak ezt én nem ismertem be még anno.

Éjszakára mellette maradtam, fogtam a kezét. A hold besütő fényében aludtam el, Vanília álmait őrizve.

Lemondtam a munkáról, Vanília mellett voltam mindvégig. Nem mentem el mellőle. Sok mindent megbeszéltünk, köztük, hogy nem fog többé titkolózni előttem. Én sem leszek már zárkózott, nyugodtan megnyílhatok előtte. A fiuk is jöttek meglátogatni őt. Rima is bejött, no Misa-chant nem is vártuk, ő be sem tette a lábát. De hallottam, hogy Shunnal szakítottak, mert Shun nem akart vele lefeküdni, vagy mi... Na, ezt a lányt én már nem értem, de nem is akarom.

Vanília közölte velünk, hogy megváltozik. Nem akar jó kislány lenni, nem akar olyan lenni, mint a múltban. Hanem csak kissé emo-rocker stílusú akar lenni, aki mangafigurákat rajzol és fest. És mikor távozhattunk a kórházból, ő felvette újra a Yui nevet.

- Biztos jó egy így? - kérdeztem meg tőle.

- Jobb lesz így, ha egyszer már nem leszek veszélyes - ugrott a nyakamba. Azért a szokásait nem lesz képes elhagyni.

Átmentünk a fiukhoz, hogy pár cuccot megkaphasson Vanília, azaz Yui, akinek kellett az új stílus. Én hívhatom Vaníliának, de senki másnak nem hagyta, hogy azon a néven emlegesse, ami felidézi milyen névvel is illették meg.

Pár ruhapróba után megjelent végre egy kész kollekcióban.

- Ez a nyakkendő volt mindig is a kedvencem - bólogatott Kanade, aki imádta a fekete cuccokat is.

- Mihez akarsz kezdeni a hajaddal? - kérdezte meg Haruka, aki kész volt ollót és fésűt ragadni.

- Én meghagyom így, a csíkok sem kellenek, szeretem így a hajamat - tett bele pár fekete hullámcsatot és már el is volt rendezve. Örültem, hogy Vanília jobban van. Boldog volt, amiért végre nem kellett másoknak a parancsait követnie. Úgy hiszem egész végig egy rab volt, akit nem engedtek ki a nap fényére. Mintha elzárva tartották volna, csak mert másabb mint a többiek. Pedig nem. Ő is ugyanolyan, mint a többi másik ember. Csak mert a társadalom romlott, elítélő, még nincs joguk következtetni egy tini múltjáról. Ők nem tudják mit élt át, örüljenek, hogy nem öngyilkos lett.

- Vasald ki a hajam! - huppant le Haruka elé egy bárszékre Vanília. Haru örömmel a kezeibe vette a haját, ami kivasalva még hosszabb és szebb volt. Nem változott sokat, de többet szeretett volna a barátaira szentelni, mint a társadalomra. Mi, tinik könnyen befolyásolhatóak vagyunk, de egy könnyen sem állunk fel. Ha nincsenek mellettünk a barátaink.

Fáradtan tértem haza. Anyuval már vagy egy hete nem találkoztam, mert én is meg ő is dolgoztunk, csak mindig felváltva. Én nappal, míg ő éjjel.

Sóhajtva léptem be a lakásba, ami sötétben volt. Majd mikor felkapcsoltam a villanyt, majd szívrohamot kaptam. Nem tudtam, hogy szellemek kísértenek-e, vagy csak a bolondját járatják velem, de Yuu... Yuu velem szemben ült a fotelban és valamit iszogatott. Nem tudom mit, de nekem kólának tűnt.

- Mi-Mi szél hozott? - kérdeztem meg óvatosan, hisz nem ugorhat máris nekem.

Felállt, akár egy megmerevedett vámpír, úgy tartott felém. Nem azon voltam, hogy mégis hogyan a francba jutott ez be ide, hanem hogy minél előbb elmehessek innen! De mire nyitottam volna az ajtót, Yuu keze nyomta vissza, ami a fejem felett haladt el. Hangos szívdobogással markolásztam a kilincset. Nem néztem rá, mi lesz, ha megüt, bánt, bármit is csinál velem. Próbálta olyan kicsire összehúzni magam, akár egy veréb.

A kérése meglepetésként érintett.

- Sajnálom, ami történt, de Mio - hangja nem volt mérges, inkább ellágyult. - Nem jönnél vissza hozzám? - inkább hangzott kérdésnek, mintsem kérésnek. Rettegve fordítottam felé a fejemet. A szemeiben a magányt fedeztem fel. Nem, nem mehetek hozzá már vissza.

- Ami megtörtént, megtörtént. Már többé nem megyek vissza. Sajnálom, de én így döntöttem - néztem rá, már nem is félve a következményektől. Láttam, hogy leveszi a kezét az ajtóról.

- Tiszteletben tartom a döntésed, de én még nem engedlek el egykönnyen - vette fel a táskáját és egy puszit nyomott a homlokomra. Nem fájt, nem voltam félős. De akkor miért nem bírtam elfeledni a történteket?

Már csak azt néztem végig, ahogy kisétál az ajtón és eltűnik a háta. Így érne véget egy viszonzatlan szerelem? Mert nem esik jól, mint ahogy azt mondják...

Folytatjuk