Dreams 34. fejezet

Mio mihez fog kezdeni?

34. fejezet

Viszlát, Kuro Tenshi!

- Beszélgessünk - nézett rám Arata-san, azzal a szánalmas tekintetével. Megfagyott a vér az ereimben. Azt hittem ott fog érni a sokk, de nem. Inkább csak elfogott egy kisebb hányinger.

És ha még nem lett volna elég maga a főnök, akkor még a mögötte sorakozó kis bandasereg, avagy a srácok is rátettek egy lapáttal a hangulatomra.

- Belátom, már jóval jönnöm kellett volna, magával beszélni - kezdtem bele a mondókámba. Mindig is a szokásos jelenet. Már elegem van belőle! - Maga egy utolsó mocskos ember, akire nem gondoltam egészen így. Tudja, hálásnak kellene magának lennem, de nem. Valahogy képtelen vagyok köszönetet mondani, annyi mindenért. Egyszerűen nem tudom kifejezni a hálámat. De én belefáradtam, hogy Önnek dolgozzak, kameráknak pózoljak, becsapjam a barátaimat. Úgy hiszem ez nem helyes és én nem vagyok rossz ember. Nem vagyok egy olyan lány, akire Ön kíváncsi, vágyik, akar. Én Mio vagyok. Egy egyszerű lány, aki szeretne végre hazamenni - fejeztem be a mondandóm. Azt hiszem ennyi volt. Soha többé Kuro Tenshi! Itt hagylak, úgy bizony!

Az ajtóhoz léptem, nem is kellett erőlködnöm a kinyitásán. Be sem volt az zárva.

- Mindent köszönök. Viszlát - és ennyi. Az utolsó búcsú. Nem volt könnyes, szívszorongató, kemény. Csak egy egyszerű elválás. Nem mintha annyira a szívembe zártam volna a céget.

Kirohantam az épületből. A naplemente fényében nem tudtam hova menjek. Végre szabad vagyok. Voltam. Hazamentem. Mindenhol jó, de a legjobb - tartja a mondás. Édesanyám karjaiba vetettem magam, amint bejutottam a lakásba.

- Mama!

- Mio, mi a baj? - kérdezte meg, mert nem tudta hova tenni kicsattanó örömömet.

- Ó, Mama, én annyira, de annyira... - fürkészett nagy szemekkel. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, kicsim.

Elengedtem édesanyámat és berohantam a szobámba. Ott letámadtam a nyuszijaimat, akik ugrottak csak a ketrecben, hirtelen megjelenésemben.

- Mio! - szólt anyu. - Gyere egy pillanatra!

Kilépve a szobámból anyu a kanapén ült.

- Tessék? - ültem le melléje. Aggódóan néztem rá. Ilyenkor szoktak jönni a megrázó dolgok áramlata. Tán szörnyűségtől kell tartanom?

- Tudod - tette kézfejemre a kezét. - Szeretném, ha otthagynád a munkahelyedet. Nem neked való, főleg nem ennyi idősen. Nem szeretném, ha úgy végeznéd, mint a többi híres modell, akik végül anorexiásan kerültek a kórházba, csak mert a főnökeik...

- Most léptem ki.

Elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Hogy mi?

- Épp ebben a pillanatban mondtam fel. Onnan jövök, Mama!

Anya nem hitte el, mit is tettem.

- Mond, hogy kedves voltál! - járkált már föl s alá a nappaliban.

- Is-is - vontam meg a vállaim.

- Jaj, Mio... - fogta fájdalmasan a fejét.

- Mama, én már nem szerettem ott lenni, már az elején tudhattam volna, hogy nem nekem való egy hely! Ha nem lettem volna önfejű, én...

Nem fejezhettem be a mondatod, mivel édesanyám a karjaiba zárt. Annyira ölelt, szorított, levegőt is alig kaptam. De éreztem, ahogy remeg, megnyugszik, aggódik, megkönnyebbül. Keserű érzés vett uralmába. Bezzeg a barátaimmal mi lesz.

- Tudod, van számodra egy hírem - ült le újra mellém. Fészkelődött. Szóval valami nagy dologról van szó.

- Mama, minden rendben?

- Tudod, édesapád szeretné, ha hozzáköltöznénk. Így, mi ketten, Párizsba.

- Mármint Franciaországba?!

- Igen.

Nem. Nem, az nem lehet. Hogy itt hagyjuk Japánt és a divatmániás franciákhoz menjünk? Nem!

- Nem!

- Tessék? - ráncolta a szemöldökét.

- Nem megyek Párizsba!

- De mégis miért nem, Mio? Neked ott sokkal jobb lenne! Hidd el! Az iskolák is másabbak, az utcák sem ilyen kihaltak, mint itt és minden biztonságosabb. Ott jobb körülmények közt élnél!

- De nem! Végre van helyem, ahol én én vagyok! Végre minden tisztázódott a barátim közt, otthagytam a modellkedést, Vanília is jobban van. Most jött el az az időszak, mikor nem hagyhatok itt mindent.

Anya méregetett, hogy mégis mi lelt.

- Mio, tudod, megértem, hogy neked itt vannak a barátaid, de...

- Milyen de? Ezen nincs mit tovább ragozni! Anya, nem szeretnék most itt hagyni mindent. Kérlek, egy kis ideig még húzzuk itt meg magunkat, kérlek! - hajoltam meg édesanyám előtt. Nem vallott rám, hogy ennyire ragaszkodnék a dolgokhoz, vagy ennyire kötődnék valakikhez.

- Mio, tudod, hogy ezt nem engedhetjük meg.

Nem hittem el, hogy most az egyszer anya nem helyesli kérésemet. Feldúltan indultam meg a bejárati ajtó felé.

- Mégis hova mész?

- El! Nem akarok tovább itt maradni! - és kirohantam az ajtón. Nem érdekelt anya döntése, vagy az összes többi dolog, amivel győzködni tudott volna. Képtelenségnek tűnt az egész életem. Egyenest futottam bele a vakvilágba, magam elé sem nézve. A megannyi japán utca közül is felismertem azt, amiben Vanília lakott. És a házat. Amióta az eset volt, azóta megcsináltatták az ablakokat, kicserélték a bejárati ajtót, riasztó is van a házban, felbéreltek egy házvezetőnőt, aki este kilenc körül lép le. Szóval így nincs idő semmi óvintézkedésre.

Becsöngettem. A szívem a torkomban dobogott. Ha anya megtudja, hogy barátnőmnél húztam meg magam, tuti idejön és egészen a reptérig fog cibálni.

- Mio, mit keresel itt? - lepődött meg barátnőm, Vanília jelenlétemen. Ritkán jártam át hozzá, inkább mindig nálunk lógott, főleg a betörési eset óta.

- Nem lenne gond, ha egy ideig itt maradnák? - támadta le a kelleténél is jobban. Szegény, még levegőt sem hagytam hagyni. Nagyokat pislogva nézett rám.

- Hát persze hogy nem - mosolyodott el. - Az én házam, a te házad is.

És így vette kezdetét a Vaníliánál töltött éjszakám. Már ha nevezhetjük annak.