Dreams 30. fejezet

Dreamereknek...

30. fejezet

Függetlenül

Szaladtunk az esőben. Az esőben, ami az utcákat mosta. Emberek járkáltak esernyőkkel, színes, fekete, átlátszó. Pompáztak az esernyőkkel, mintha egy felvonulás lett volna Tokió utcáin.

Shun a kezemet fogta. Fogta, nem hagyta elengedni.

- Hova megyünk? - kérdeztem tőle, de féltem, hogy nem hallotta meg az esőben.

- Hamarosan megtudod - jött a válasz. Nem tudhattam előre mire készül, de nem is akartam semmire sem gondolni.

Nem volt bennem félelem, amiatt, hogy eljöttünk a stúdióból. Jobban éreztem magam. A friss levegő, az eső áztatta járdák, az ereszekben lefolyó kis patakok, az előbukkanó csigák. Amikor esik az eső, minden másabb lesz. Mintha egy új világ nyílna meg az eső időszakában. Mintha minden elbújó lény most törne a felszínre. Olyan érzés, mintha én magam is újjászületnék.

Egy régi elhagyatott raktárhoz értünk. Ott épek voltak a falak. Csurom vizesen tértünk be a hatalmas helyiségbe.

- Gyere utánam - szólított Shun. Követtem a lépteit, közben már elengedte a kezem. Pedig olyan melegen tartotta. Melegség áradt ki belőle, ami felmelegítette a lelkemet.

Egyre beljebb mentünk, mintha a sötétben bolyongtunk volna. De kiértünk egy újabb helyiségre, ami egy két bandafelszereléssel volt berendezve. Kanapé, mini hűtő, gitárok, dobfelszerelés. Ámuldoztam volna még, ha Shun nem indul meg, a végén lévő lépcsőaljhoz.

- Gyere utánam - űzte tovább a játékot. Már kezdett elegem lenni, hogy mégis milyen helyre hozott ez, és milyen messze visz még el.

Követtem, nem volt mit tenni.

Egy rozsdás korláttal ellátott lépcsőn lépdeltünk fel. Shun vagy pár lépésnyire volt feljebb tőlem. Én bármennyire is elegem volt, megfogtam a rozsdás korlátot. Jobb félni, mint megijedni.

Ekkor egy pillangó repült a kézfejemre. Nem vettem el onnan a kezem. Ez a pillangó másabb volt, mint a többi. Kékben úsztak a szárnyai, mintha egy szépséges üveggel kirakott állatka lenne. Szép, kék szárnyait megmozgatta párszor és felröppent. Amint egy fordulóra értünk, megannyi kék lepke szállt körülöttünk.

Kék szárnyaik fényt adtak a helynek. Megvilágították a helyet, az ablakkal együtt, amit már benőtt a gaz.

- Gyere utánam - folytattuk utunkat.

Shunt már tényleg idegesítőnek találtam. Ezzel a szövegével, meg a folytonos menésével. Ezután a futás után kedvem lett volna leülni, levenni a vizes ruhákat, megfürdeni egy jó forró fürdőben. De ezek nem voltak kéznél, nem tehettem meg.

Shun megállt az ajtóban. Itt vagyunk! Úgy megörültem, hogy végre megérkeztünk oda, ahova ő vitt engem. Azonban nem számoltam azzal, hogy ők is itt lesznek. Azaz...

- Jé, Shun és... Mio - mondta meg Nobu, a kanapén ülve, a gitárját az ölébe téve.

- Mi szél hozott? - kérdezte Ren, aki kedveskedett bátyjának.

- Ő itt? - célzott egyikükre. Én azonban a lépcsőn feljövő személyre néztem. Ott állt, velem szemben. Szőke haja vizes volt, karamella szemei engem néztek. Mimikájából kivettem, hogy meglepődött rajtam.

- Kei...

Ledobta a gitártokját és hozzám lépve, magához ölelt. Annyira a karjaiba zárt, beszívtam az illatát, ami nyirkos volt az esőtől, de fiús illatú. Nem éreztem már nagyon régóta azt a melegséget, azt a szívdobbanást... Ő volt Kei, aki nap mint nap hiányoltam.

Belekapaszkodtam a felsőjébe, az anyagot az ujjaim fogták. Nem akartam elengedni, ahogy ő sem.

- Mio, hiányoztál - súgta, a fejemen pihentetve állát. Meleg érzés lepett el, annyira valóságtalannak tűnt ez a találkozás.

- Szerinted... - kérdezte Ren Shunt.

- Nem, most hagyjuk őket - mosolygott. Shunnak ez lett volna a célja? Hogy láthassam Kei-t? Nem is tudom mivel hálálhatnám meg nekik...

Nem is gondoltam a következményekre.

Már a próbatermükben ültünk a kanapén. Kei és én, mintha rosszat tettünk volna, lehunyt szemmel vártuk a kiosztást. Roku fel-alá járt, gondolkozott. Nobu, Shun és Ren a másik kanapén ültek. Azaz csak Nobu, aki végigterült a kanapén, a gitárjának húrjai kicserélve, Ren a kanapénak támaszkodott, Shun meg egy kólát iszogatott.

- Nem meg mondtam, hogy az ellenféllel ne húzzatok ujjat? Erre te, Kei, mhm... - legyintett, nem is akarta bővebben kifejteni mondandóját. Olyan volt, akár egy szigorú apa, aki fegyelmezni próbálta a gyerekeit. Most előttem állt meg.

- Hihetetlen vagy. Egy ilyen... - kereste Kei-re a megfelelő szót - nyusziba beleszeretni, nem jó választás.

- Hé...

- Ugyan már Roku, most miért vagy ilyen? Ha egyszer szeretik egymást... - vett minket védelmébe Ren, aki rám sem akart nézni. Akkor mi volt az a csók? Csak egy egyszeri alkalom volt? Hm...

- De két banda tagja csak úgy... Várjunk csak. Nem is lenne olyan rossz! Sőt. Ha Mio és Kei járni fognak, akkor végre nő a hírünk! Ugye tudjátok, hogy ez mit jelent...

- Ki mondta, hogy járni fogunk? - néztünk egymásra Kei-jel. A másik négy nem hitte el, hogy miről beszélünk, de Shun nem köpte ki a kólát.

- Nem akartok egy párt alkotni?! - akadt ki Roku.

- Mi értelme lenne? Szeretem, attól még nem akarom... magamhoz láncolni - pirult el. Kei néha annyira...

- De van még valami. Ott van Yuu... - feledkeztem el ideiglenes barátomról.

- Milyen Yuu? - nézett rám Nobu.

- Ne foglalkozz vele. Bízd ránk - ivott bele, majd az üres dobozt csont nélkül a kukába dobta.

- Yuu csak úgy nem hagyja magát! Megszerzi azt, amit komolyan a fejébe vesz - figyelmeztettem őket, mintha én annyira ismerném őt. De ezeket már megtudtam róla, szóval...

- De mégsem lenne jobb Kei barátnőjeként, mint annak a másikaként? - mosolygott rám Shun. Már értem. Megvédeni akarnak ezzel engem, egyben boldognak is akarnak látni.

- Ha ez a Yuu Miohoz mer érni... - szorította ökölbe a kezeit. Nem mondhattam el nekik, hogy már több milliószor hozzám ért, és a testemet akarta. Még szerencse, hogy nem tett a magáévá...

- Mi van Vaníliával? - jutott hirtelen eszembe legjobb barátnőm, akiért aggódtam. Nem vette fel a telefont, nem írt vissza nekem, semmi. Életjelet sem adott.

- Nem tudjuk. Nem is láttuk a suli óta - mondták. Rosszat sejtettem. A mindig mosolygós, társasági Vanília nem jelent meg a nyáron?

Felpattantam, nem bírtam már ülni.

- Mio, mégis hova akarsz menni? - kérdezte Kei is felállva.

- Vaníliához! Történt valami. Valami, ami nem jelent jót - sétáltam le a lépcsőn. A fiuknak nem adtam gondolkozási időt.

- Mégis mit csinált Vanília az elmúlt időben? - kérdeztem őket, miközben a pulcsijaikat próbálták magukra felvenni.

- Kissé csendesebb volt a szokottnál...

- Ezzel nem jutunk semmire! Ha történt valami, sietnünk kell! - lódult meg Roku, aki komolyságát eldobva, leugrott az egyik lépcsősorról a másikra.

Ha történt valami Vaníliával, azt sosem bocsátom meg magamnak! Nagyon fontos nekem, ő az aki megmutatta milyen barátokat szerezni, szeretni...! Ő volt az, aki mindig felvidított, aki erőt adott nekem. Ilyen könnyen nem szakadhatunk el!

A zuhogó esőben jártuk a utcákat, a helyeket, ahova járni szokott.

- Nem, nincsen sehol - tért vissza Nobu és Kei.

- Nem látták, megkérdeztük őket - adta az információt Roku.

- Akkor már csak otthon lehet - gondoltam az otthonára, ahol egyedül élt. A szülei a tengeren túlon dolgoztak neki, testvére nem volt. Ő, egyes egyedül abban a nagy házban.

Egyre csak Vanília járt a szemem előtt. Mi van, ha megsérült? Ha betörtek hozzájuk? Ha... Egyre durvább gondolatok lepték el képzeletemet. Futottunk, mint még soha. Ha Vanília nem ad jelet, akkor bizony bajban van. Ő mindig ott volt nekem, mindig mesélt, amit örömmel hallgattam. Nem hagyott magamra. Mikor pedig neki lenne szüksége rám, én nem jeleztem vissza... Hogy én mennyire hülye voltam! Ne aggódj Vanília, meg fogunk menteni a magánytól, vagy ami vár ránk nálad...

Loholtunk, az eső egyre szakadt. Mintha nem lenne holnap, a mai nap elnyelne minket. És én nem is gondoltam semmire, még arra sem, hogy mik lesznek a következmények. Csak megakartam menteni egy fontos embert az életemben, akit szeretek...

Folytatjuk

Míg Vanília házához futottak, addig abban a házban, ahol a lány lakott.

Sötétben volt a ház, nem égtek a lámpák. Már napok óta nem volt ott mozgás. Egy ablak tárva nyitva volt, egy másik betörve.

A bejárati ajtónál egy lány feküdt, összeesve. Kisebb vörös tócsa éktelenkedett körülötte a padlón. Át volt ázva a ruhája a hasánál. Már jó ideje feküdhetett ott, vagy nem is olyan rég óta.

Nyöszörgött egy kicsit. Nem járt egy lélek sem a házban. Miután az emberek elmentek, a bejáratban hagyták, becsukva az ajtót. A lánynak esélye sem volt ellenük, hisz megsebesítették egy késsel.

- Tudom, hogy elfogsz jönni... - sziszegte, amennyire kifért a fogai közül.

Csak szenvedni tudott. Gyötörték a napok, amit egyedül töltött. Nem volt mellette senki, senki sem gondot rá. A hideg kőpadló nem volt épp a megfelelő éjszakánként, sem a kiszellőztetett ház. De ő nem tudott egyebet sem tenni, csak várni. Várni arra, hogy jöjjön valaki és megmentse...