Dreams 33. fejezet

Souta, Shun, Kanade, Ren, Yuu, Kei.

Köszönöm, hogy olvastok! ^^

33. fejezet

Elszakadt cérna

Már elegem volt, hogy Yuut látom mindenhol. Minek kell neki mindenhol megjelennie? Miért kell mindent tönkretennie? Egy gonosz, álszent, aki a legutolsóig egy szánalmas alak!

Ha Souta nem állta volna el az utamat, Yuu már egy sikátorban feküdne, félholtra verve.

- Miért kell neked mindenbe beleavatkoznod? - kezdtem bele, felemelve a hangomat. - Azt hiszed jó érzés szórakozni az emberekkel? Hát nem. Aki képes másokat kinevetni, az saját magával képtelen szembesülni. Mond, Yuu, azt hiszed ennyivel megúszod? - tettem fel neki a kérdést, mert már nem bírtam megállni, hogy Yuu viselkedése idáig fajuljon.

A két szőke pislogva nézett rám. Souta nem tudott mit mondani, Yuu meg csak kajánul vigyorgott.

- Te beszélsz, akinek fogalma sincs semmiről. Akkor had magyarázzam el, Őelőtte is - bökött Souta felé. - Örömmel szállt be az üzletbe ez a lány, akit apád kért fel, hogy dolgozzon neki. Pénzt akart, hírnevet, a lányt bábjaként használta. Én is játszottam rajta egy kicsit - vizsgálgatta "ártatlanul" a körmeit. - És meg kell mondanom, hogy...

Puff! Verte fejbe valaki hátulról egy basellbal ütővel. Yuu a földre esett, eszméletlenül feküdt ki. Kisebb vér csöpögött az aszfaltra. Souta és én úgy néztünk Aoira, mintha maga a rossz fiú lenne.

- Aoi!? - tértem magamhoz, mert nem számítottam társam viselkedésére. Mióta tud basellbalozni? Mióta... Mégis mióta van itt?

- Eleget beszéltél - taposott rá barátja testére a bakancsával. Rám szegezte tekintetét. Mintha harag csillogott volna a szemében, kisebb aggdalommal társulva. - Beszédem van veled - bökött felém az ütővel. - Nem gond, ha elrabolom? - kérdezte Soutától. Aki csak mozdulatlanul állt ott, semmiről sem tudva.

- Ja, öhm... Ja, viheted - vakarta meg a fejét.

Beültünk egy kávézóba, annak a legtávolabbi boxába, aminek az ablakán át kiláttunk az utcára. Pár ember ült csak bent, sokan inkább az utcán járkáltak fel-alá. Aoi velem szemben itta a forró teáját, míg én csak egy eperlét rendeltem. Yuut bedobtuk egy kórházba, azzal az érvvel, hogy leesett a lépcsőről és kisebb agyrázkódása lett, semmi több. Nem igazán akartuk elmondani, hogy Aoi egy ütővel verte fejbe, csak mert túl sokat járt a szája. Pár napig ott lesz, aztán majd érte megy.

Feszengve ültem, remélve, hogy Aoi valamivel végre előáll, mert kezdett engem zavarni a némaság. A kínos csend után letette a csészét.

- Nem tudom mi történt köztetek valójában, de én ebbe nem akarok beleszólni. Valójában amiért Yuu ilyen furán viselkedik, az mind miatta van - nézett fel rám. Már azt hittem rosszul hallok. Yuu miattam lenne ilyen... normáltalan?

- Tudom - vallottam be, lehorgasztott fejjel.

Képtelen voltam már tovább hazudni, Aoival szemben meg végképp. Ha neki egyenest a szemébe nézhetek, akkor nincs visszaút.

Addig bámultam az ölemben pihenő kezeimet, míg arra lettem figyelmes Aoi a táskájában kutakodik. Apropó, egyenruhában volt ő is. Biztos most végzett. Valójában ő egy színjátszó iskolába jár, mivel színész szeretne lenni. Édesanyja után megy, míg a húga apját követi. Már tud forgatókönyvet is írni, tud vagy ezer arcot is felvenni, ha kell lánynak is beöltözik, ami eléggé nagy színvonalnak felel meg! Eltértem a tárgytól.

Egy papírt csúsztatott az orrom elé. Már az első szót ki is böktem a lap tetején: Felmondás.

Kezembe vettem a papírt, a hányinger kerülgetett. Azt hittem csak viccel velem, de tévedtem.

- Azt akarod, hogy felmondjak? - mondtam ki nehezen eme szavakat.

- Mindenkinek így lenne a legjobb - pihentette meg állát a kézfején.

Ha Aoi tekintete komoly, akkor igazat is mond. Vagyis. Nekem és mindenki másnak a környezetemben így lenne a legjobb? Ha elhagynám az ügynökséget? De ha ott hagyom őket, akkor... Aya, Zoey, Lola, Kirito, Ikki, a stáb, Arata-san... De akkor a barátaimmal lehetek, és önálló életet élhetek. Vanília, Hikaru, Masaki, Kanade, Haruka, Souta, Shun, Ren, Nobu, Rima, Kei...

- Nézd - kezdte Aoi -, jobb lenne, nem gondolod? Megszűnne a munka, véget érnének a paparazzik leselkedése, az újságban nem kellene szerepelned, végre nyugodtabb életed is lehetne. Nem gondolod, hogy ennyi idősen nem a barátaiddal kellene lenned? - Szemében megenyhülés csücsült, apró mosoly húzódott az arcán. Ha úgy vesszük igaza van. Több időm lenne mindenre, nem kellene dolgoznom. Bárcsak ne kellene a poklok poklát élnem.

- Azt hiszem igazad van - tettem le a lapot. Felém emelte a tollát, én meg elvettem. Már nincs visszaút. Ha egyszer itt és most ennek véget vethetek, akkor mielőbb megteszem, mielőtt valaki más cselekszik ellenem.

Mielőtt a tollat a papírra helyeztem volna, megakadt egy szón a szemem: mindent.

Azt hittem valami értelmetlen mondatra bukkantam rá. De nem.

Ha felmondasz a Kuro Tenshi cégnél, mindent elveszíthetsz, amit eddig megtettél. Talán még maga Ishayama Arata jogi védelme is veszélybe kerül.

Ha ezt a mondatot akkor nem böki ki a szemem, azt hiszem késő lett volna bármit is visszacsinálni. Vajon Aoi magától Arata-santól kapta volna meg a papírt?

Mérgesen vágtam hozzá Aoihoz a tollat.

- Ha azt hiszed olyan könnyen felmondok, akkor álmodj csak tovább! - Fogtam a táskámat és kitrappoltam a kávézóból. Nem is hagytam szóhoz jutni Aoit, aki azt hittem segít nekem. Még mit nem! Egész végig más volt a terve, nem segíteni. Ha kell, magam megyek oda és mondok fel Arata-sannal! Úgy bizony!

Jó, talán nem az volt a legjobb ötlet, hogy elmentem a K épülethez, de más lehetőségem nincs, ha beszélni akarok a főnökkel. Mindig is a legfelső emeleten tartózkodott, mindig onnan mérte végig egész Tokiót, ameddig csak a szem ellátott.

A liftbe beszállva már kezdtem érezni magamon az idegességet. Csak úgy rohantam ide, ész nélkül, megfeledkezve a gondolkodásról. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél távolabb legyen azoktól, akiket szeretek. Mert ha minél távolabb vagyok tőlük, könnyebb lesz a hamarosan lévő búcsú.

A hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt álltam. Már nincs tényleg visszaút. Ha belépek, akkor már el is van döntve a sorsom. Nálam már elszakadt a cérna, ami tartotta az eddigi idegszálamat. Most már betelt a pohár. Ha se Souta, se Shun, se Kanade, se Ren, se Yuu, se Kei nem segíthet rajtam, akkor nélkülük is boldog leszek. Mert itt az idő végleg dönteni. Már nem játszhatom tovább a játékot, amibe belekezdtünk. Itt és most vége.

Bekopogtam.

- Kérem, fáradjon be - hallatszott mély hangja. Minden félelmemet hátrahagyva beléptem az irodájába. Ahol nem kis meglepetésre számítottam.

- Fiuk? - néztem az említettekre, akikre gondolatban gondoltam. Arata-san széke mögött sorakoztak egymás mellett. Akár a kis katonák, a gyerekek hadseregében. Arata-san önelégült mosoly ült, rám szegezte tekintetét. Kézfején pihentette állát. Most biztos valami ravaszdi dolog járkált a fejében, mert a tekintete erről árulkodott.

Becsukódott mögöttem az ajtó. Kár volt neki, mivel megragadtam a kilincset és feszegetni kezdtem.

- Hiába akarsz elmenni, már önálló zárja van, szóval se ki, se be - forgatta a keze közt a kulcstartónyi irányítót, ami bezárta az ajtót. Magamban szidtam, amiért ilyen ravasz és egy dög.

Szembefordultam vele/velük. Már bármit elbírtam volna viselni, még azt is, hogy itt nyúzzanak meg a szemük láttára. Feltűnt, hogy Aoi nincs itt. Szóval értesítette a főnököt, hogy egyenest idejövök.

- Beszélgessünk egy kicsit - szólalt meg Arata-san. Már előre tudtam mire számíthatok. A következményeket nekem kell lerónom.

Folytatjuk